A fényképek tanúsága szerint haja már fiatal korában ritkult. Hosszúkás arca, magas homloka, hidegen csillogó kék szeme, felfelé ívelő sötét szemöldöke, ironikus mosolya ördögi arcot mutatott.
Bizonyára külsejének is része volt abban, hogy sokoldalúságát, nem mindennapi tehetségét valamilyen természetfölötti — leginkább ördögi — képességnek tekintsék. A sok vihart kavaró nyelvi viták vezéralakját, az eszperantó irodalom legfőbb és szigorú ítészét ellenfelei magával Luciferrel azonosították, szellemi testvérére, Gaston Waringhienre pedig a Mefisztó szerepét osztották.
Az egyetlen pillanatot megörökítő fotók nem tudják érzékeltetni azt a vonzó erőt, amely Kalocsayból sugárzott. Hatása egyaránt elbűvölt és lebilincselt mindenkit, aki — akár csodálattal, akár ellenérzéssel — közeledett hozzá. Az eszperantó világ úgy tartotta (és tartja) számon őt, mint Zamenhof után a legkiemelkedőbbet, az eszperantó irodalom, nagy klasszikusát. Ez a rang és cím nemcsak megtisztelő, hanem nyomasztó is volt. Neve és híre elég volt ahhoz, hogy elfogódottá tegye, akár a legkiválóbb eszperantistát is. Előfordult, hogy egy elbátortalanodott látogató csak az ajtajáig jutott el. Nem mert becsöngetni. Egy megilletődött hölgyvendég pedig zavarában kezet csókolt az ajtót nyitó házigazdának. Dolgozószobájának könyvekkel zsúfolt polcai, a hatalmas, faragott karosszékek, a barokk íróasztalon tornyosuló papírhegyek és még a roskatag mennyezetet aládúcoló vastag fagerendák is tekintélyt parancsoltak és bénítólag hatottak a belépőre. Ez a kellemetlen érzés azonban nem tartott sokáig. Kalocsay szívélyes kéznyújtására, barátságos mosolyára még a legfélénkebb látogató is csakhamar visszanyerte lelki egyensúlyát.
Jó társalgó volt. Minden érdekelte, és mindenről tudott beszélni. Nagyon tájékozott volt. Beszédét élénk arcjátékkal és kézmozdulatokkal kísérte. Rendkívül gyorsan beszélt. Amikor verseket olvasott fel, hallgatóinak többsége nem tudta a hallottak értelmét felfogni, de Kalocsay dinamikus előadási módjának és a szavak muzsikájának bűvöletében, szinte hipnotizáltan, mindenki mozdulatlanul ült a helyén.
"Szombati vendégeit", azt a négy-öt embert, akit barátságába fogadott, szívesen szórakoztatta: érdekes történeteket, anekdotákat mondott, szavalt, színészi tehetséggel utánozott valakit, általában ironikusan. Máskor a legújabb pesti zsargonkifejezések bemutatásával teremtett vidám hangulatot. Ritkán énekelt is. Kár, hogy kellemes tenorja nincs hangszalagon rögzítve.
Muzikalitását édesapjától örökölte, aki kitunően hegedült. Kalocsay diákéveiben zongorázni tanult és ügyesen játszott fuvolán. Diáktársa elmondása szerint, hangversenylátogatás előtt, ennek a kis hangszernek a segítségével ismerkedett a melódiákkal, főleg, ha Wagner-zenéről volt szó. Bár zeneileg nem volt képzett, tehetségéből arra is futotta, hogy néhány verséhez és versfordításához maga komponált zenét.
Minden tevékenységében eredményes volt. Orvostudományi és irodalmi sikerei, kitüntetései azonban nem tették gőgössé. Valójában szerény ember volt. Csak az orvosi cikkeit írta alá a "Dr"-ral.
1929-ben megnősült. Felesége, Vangel Margit jómódú szülők gyermeke volt, ami lehetővé tette, hogy négy testvérével együtt külföldi intézetekben jó nevelést kapjon. Margit pedagógusi képesítést szerzett és néhány évig szociál-pedagógusként dolgozott. Már elvált asszony volt, amikor Kálmánnal megismerkedett. Szelvényi Károly katonatiszttel kötött házasságából egy kislány született. Kalocsay természetesen vállalta az akkor kilenc esztendős Máriát is. Gondoskodott ellátásáról, de nem adoptálta, nevelését is az anyára hagyta. Vér szerinti gyermeke nem volt, féltestvéreivel sem tartotta a kapcsolatot. A félárván nevelkedett Kalocsayból hiányzott a családi érzés. Orvosi hivatásán és írói munkásságán kívül minden más mellékes volt számára.
Vangel Margit (1928)
Munkabírása rendkívüli volt. Gyakran töltötte az éjszakát is írógépe mellett. Minden szabad percét alkotó munkájának szentelte. Születőben levő verssorait gyakran jegyezte fel receptpapírokra, borítékok hátoldalára, vagy más, éppen kéznél levő papírdarabkákra.
Hatalmas életművét nézve, azt lehetne gondolni, hogy gyorsan alkotott. De nem így volt. A szépen cizellált verssorok, a kristálytiszta, logikus gondolatok nem árulkodnak az álmatlan éjszakákról. Mert az alkotás nem csak gyönyörűség, hanem gyötrelem is. Erről ő maga így vallott:
Amikor Babits Mihály "Danaidák" című versét fordítottam, teljesen elcsüggesztettek az ismétlődő sorok: "Ötven asszony, bűnös asszony", mert "Kvindek virinoj, kulpaj virinoj" ritmusa miatt alkalmatlan. "Dek virinoj", "cent virinoj", vagy "mil virinoj" (azaz tíz asszony, száz asszony, sőt ezer asszony) ritmus szerint jó lenne, de mit lehet tenni, ha ezek a bűnös lelkek ötvenen voltak. Hónapokon át újra és újra elővettem és eredménytelenül eltettem a fordítást, míg végre megtaláltam a megfelelő kifejezést: "Kvindek ombroj, kulpaj ombroj", azaz "Ötven árny, bűnös árny". Ez azért is találó, mert az alvilágról, a Hadesrol van szó.
(Ez a megoldás egyébként Babitsnak is tetszett).
Soha nem hátrált meg a nehézségek előtt. Nemcsak ő maga volt fáradhatatlan, másokat is munkára ösztönzött.
Az embernek mindig dolgozni kell, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy rögtön elszáll belőlünk a lélek. Mindig csinálnunk kell valarnit, míg el nem múlik az életünk — mondta 83 éves korában.
És kitartóan dolgozott élete végéig. Dolgozott akkor is, amikor borús volt fölötte az ég, amikor művei évekig feküdtek íróasztalának fiókjában. Tehetsége mellett, munkaszeretetének és nagy szorgalmának köszönhetjük azt a gazdag szellemi kincset, amelyet örökül ránk hagyott.
A sors megadta számára, hogy halála előtt két hónappal kezébe vehette társszerzőként alkotott utolsó művét, a Domfabriko című frazeológiai gyűjteményt.
Nyolcvannégy évet élt. 1936 óta egy vesével, és utolsó tíz évében együtt rákbetegségével. 1976. február 27-én halt meg. Hamvait Máriabesnyőn, a Vangel család kriptájában helyezték el 1976 március 25-én.
Életútján győztes és vesztett csaták, sikerek és kudarcok érték. Valójában boldog ember volt, mert már fiatalon megtalálta azt a célt, amelyért érdemesnek tartotta dolgozni. Életének értelmét a munkában, az alkotásban, mások szolgálatában látta. Szerette az életet, szerette az embereket és szeretett mindent, ami szép és értékes.
Halála óta majd két évtized telt el, de még mindig érezzük a hiányát, mert puszta jelenlétével is mindenkit felvillanyozott. Emberi magatartásával, bölcsességével valamennyiünknek példát mutatott, mert messzebbre, előbbre látott, mert többet tudott.
Élete nem volt hiábavaló. Érdemes volt megélni.
| Az "ördög" három arca | ||
 |  |  |
| 1921 | 1936 | 1966 |