Magyar költőnek indult...

Gimnáziumi tanulótársa, Simándy Pál Diák a századfordulón c. könyvében írja: "...Kalocsay okos, művelt fiú, költői hajlamai is vannak, mutatta már néhány ügyes versét..."

Milyenek lehettek ezek a versek? Bizonyára gyengék. írójuk később versben mond ítéletet felettük:

Elfakult virágok

Az elmúlás szállott tirátok
Régi versék, préselt virágok.

Sok zörgő elfakult papírlap
Hová szállt rólatok az illat?

Gyerekként, csacskán és bután
Futnék e tűnt illat után,

De maradok csöndben, nyugodtan
Óh jaj, nagyon megokosodtam.

Miért is kísértesz elfakultan
Vesztett, virágos balga multam?

Nem kapdosok immár utánad
Nem kell öröm, nem kell a bánat.

Nem kell melegség semmi-semmi
Olyan jó lesz egyedül lenni!

Miért is jártok hát vissza holtan,
Versek, miket régen daloltam?

Hol van a szív, mely bennetek hitt?
Mit is kezdjek el veleték, mit?

Még egyszer, drága sok kopott lap
Megsimogatlak, s tüzbe doblak.

S könnyezve bámulok reátok
Régi versek,
Végsőt virító tűzvirágok.

(1918 május)

Egy pepita notesz elsárgult lapjai őrzik az 1913-1918 között írt verseket, melyek már költői tehetséget mutatnak. E verseket barátja, Balkányi Pál, Kalocsay megkérdezése nélkül, elküldte a ma már legendás hírű Nyugat c. folyóiratnak. Közülük három meg is jelent. Ez nagy kitüntetésnek számított, mert a folyóirat a magyar irodalom egyik legjelentősebb orgánuma, a legjobb költészeti termés gyűjtőhelye, a leghevesebb irodalmi viták fóruma volt.

A megjelent versek egyike a lap 14. évfolyamának 13-14. számában olvasható:

Jó lenne?

Jó lenne, ugye, válani hajdani
Rossz életedtől, most, hogy lelked már rom,
És fejedet egy szűz szerelmi álom
Simogató kezére hajtani?

Jó lenne, ugye, hogy szent szeretet
Balzsamot hintő gyógyvarázsos ujja
Meggyógyítson, s hogy visszahozza újra
A régi csacska álmú gyereket?

Jó lenne úgy becézni szívedet
Mint szentségtartót a hívő csodálja?
Szent lenne, szent, a szerelem csodája
S hogy érte dobban, az szentelte meg.

S szent lenne minden hajfürt, kis szalag
Min illatát rajt hagyta drága teste!
Jó lenne karcsú árnyát lesni este
A függönyön, amint végig szalad?

Jó lenne Véle esti halk beszéd?
S egy szó, egy drága szó, melyet sóhajtva
Halk hangon félénk vággyal ejt ki ajka?
S te leborulva csókolnád kezét.

Jó lenne tán ez is: lemondani
Boldognak tudva őt, elmenni messze
És égető, vad bánattól övezve
E kínövet, mint ékszert hordani.

Áldani csókját, melyet másnak ad,
Áldani azt, ki boldoggá tevé őt,
Gyereknek lopva csókot adni égőt,
Ki mástól drága ágyékán fakadt!

És égni, égni nappal éjjelen
Egy szertelen, szép szerelem tüzében
S égig csapni, vagy elhamvadni szépen!!
Áldó vagy kínzó, kéne szerelem?

Ez a siker azonban nem sarkallta Kalocsayt további magyar nyelvű verselésre. Engedett Esp-ERATO csábításának, eljegyezve magát a fiatal nemzetközi nyelv költészetével. Magyar nyelvű versei közül Kalocsay néhányat eszperantóra fordított, melyek a később megjelent verseskötetében is helyet kaptak.

Hosszú szünet után, 1928-1929-ben ismét születnek magyar nyelvű Kalocsay-versek. Lehet, hogy a már nemzetközi sikereket is elért költő egy kicsit szabadulni kívánt az eszperantó Múzsa igájából? Ki tudja? Az új versek színvonala már érett költői tehetséget mutat. Majd valamennyi szerelmes vers. Vallomások a kedveshez, későbbi feleségéhez, Vangel Margithoz:

Szeretlek

Szeretlek, jaj de ócska szó.
Szégyenlem szinte. Valami
Friss zengő új szó volna jó
Dobbanó vágyam vallani:
Lágy, mint boldog könnyek között
Ejtett becéző anyacsók
S mégis kemény, szent és örök,
Mint ércbe vésett esküszók.
Alélt gyönyörrel rebegő,
Búgó szó, szívként dobogó,
S ujjongó, mint fenn lebegő
Szélben csattogó lobogó.

Szeretlek. Szó, szó, röpke szó.
Forrón bizsereg itt belül.
Kimondom, s mint foszladozó
Cigarettafüst, elrepül.
De mondom újra, szüntelen.
Mint ahogy a kamasz gyerek,
Nagy titokban búvóhelyen
Tilos füstfelhőt ereget.
Kifújja, s visszaleheli,
Míg érzi, hogy száll és süllyed,
S röpíti szárnyán mennybeli,
Édes és forró szédület.

Szeretlek. Mégis drága szó,
Engemet mond és teneked.
Dalolom, mint olvadozó
Dallamú édes éneket.
Szeretlek és szeretlek és
Szeretlek. Jaj, sohsem elég.
Ezt mondja minden szívverés,
Szúmon lobog, szememben ég.
Szeretlek: ebben benne van
Könnyem, kedvem, vágyam, hevem.
Szeretlek: ez örök szavam,
Szeretlek: ez örök nevem.
(1928)

Kalocsay Nyugatban megjelent versei és a kéziratban hátramaradt, 1913-1918, 1928-1929 között írottak, nem elegendők annak megítélésére, hogy magyar költőként hol lett volna a helye, ha ellenáll a nemzetközi nyelv csábításának.