Kalocsaynak többen felrótták, hogy ritkán ment eszperantisták közé, nem vett részt rendezvényeiken. Kalocsay távol él tőlünk, "elefántcsonttoronyban" — mondották.
Való igaz, hogy orvosi hivatása, szakcikkek és szakkönyvek írása, kutatómunkája és az eszperantó irodalom művelése sok idejét és energiáját lekötötte. A későbbi években krónikus betegsége kényszerítette visszavonulni, nem "elefántcsonttoronyba", hanem a Nyúl utcai lakásba. De nem szakadt el a mozgalomtól, melynek vezetői rendszeresen felkeresték, mindenről tájékoztatták. A látogatók bátorítást és nemegyszer hasznos tanácsokat kaptak tőle.
A korabeli újságokból kitűnik, hogy elsősorban a két világháború között tevékeny részt vett a mozgalomban és különböző tisztségeket is betöltött. Köztük a legjelentősebbek:
És sorolhatjuk tovább: tanfolyamokat vezetett, szervezett, színielőadáson lépett fel, ünnepi beszédeket mondott, előadásokat tartott és szavalt.
A regisztrált adatok szerint 47 alkalommal olvasott fel verseket hazai és nemzetközi hallgatóság előtt. Úgy vélte, hogy a költészetnek fontos szerepe van a mozgalomban, mert az eszperantisták lelkesedést meríthettek belőle. Első, legnagyobb versmondói sikerét 1922-ben érte el, amikor meghívták a Helsinkiben rendezett 14. eszperantó világkongresszusra. Erre az alkalomra egy ünnepi köszöntőt írt a finn nemzeti eposz, a Kalevala formájában, melyet a megnyitó ünnepségen olvasott fel. A Kongresa runo (Kongresszusi rúna) című, alliterációkkal tele költemény óriási sikert aratott. A közönség felállva ünnepelte a költőt. A köztársasági elnök fogadásán Kalocsaynak ismét fel kellett olvasnia ünnepi versét, melyet az Uusi Suomi finn, a Hufvudstadsbladet című napilap svéd fordításban is megjelentetett. A vers dallama sokak szívét fogta meg, de különösképpen a finnekét, akik a költeményből Vainemöinen bűvös hangját hallották kicsendülni, mintha a távoli hőskorból az ősapa szólítaná késői utódait:
|
Vokas voĉ' de Vainemöinen, Vibras vok' en vaga vento Kaj ĝin muĝas malproksimaj Montoj, maroj murmurantaj. ... |
A vers még Vikár Bélának, a Kalevala magyar fordítójának is megnyerte a tetszését.
*
Kalocsay szívesen lépett fel színdarabban is. 1921-ben, a Budapesten rendezett utókongresszuson, nemzetközi publikum előtt mutatták be Heltai Jenő — Makai Emil Királyasszony lovagja című egyfelvonásos darabját. A főszerepet Kalocsay játszotta, aki ez alkalommal kettős sikert aratott, mert a komédiát La paĝio de l' reĝino címmel ő fordította eszperantóra. A hazai és külföldi eszperantó találkozókon, a Literatura Mondo égisze alatt rendezett kabaréelőadásokon fellépő Kalocsaynak mindig nagy sikere volt. Talán még a színészi pályán is megállta volna a helyét.
*
Szónokként és előadóként nem a hangjával, hanem mondanivalójának érdekes megfogalmazásával, stílusával kötötte le a hallgatók figyelmét. Az irodalomról, költészetről, költőkről és nyelvtani kérdésekről itthon és külföldön tartott előadásait még azok is meghallgatták, akiket kevésbé érdekelt az adott téma. Kalocsay puszta jelenléte számukra is élményt jelentett.
Rendkívüli emlékezőtehetségének köszönhetően általában szabadon beszélt, jegyzeteket is ritkán használt. Így láthatta az arcokon a figyelem esetleges lankadását, és beszédét a helyzethez igazítva folytatta. Bár ez az előadási mód sokkal közvetlenebb és érdekesebb, mint a felolvasás, de az utókornak veszteség, mert nincsenek megörökítve. Egyetlen előadását és néhány szavalatát rögzíti hangszalag, illetve hanglemez.
Kéziratban fennmaradt előadásai Dek prelegoj de Kalocsay (Kalocsay tíz előadása) című posztumusz kötetben jelentek meg, a Magyar Eszperantó Szövetség kiadásában. Budapest, 1985. 20x14 cm, 126 old. (Csiszár A. előszavával és jegyzeteivel).
*
Az eszperantó mozgalomban végzett munkásságáért 1960-ban a Szocialista Kultúráért, 1983-ban posztumusz Pro Esperanto kitüntetést kapott.