A latin mondás szerint gramatici certant, azaz a nvelvészek (folyton) vitatkoznak. Sokkal inkább így van ez az eszperantó művelőinél, hiszen az a 16 nyelvtani szabály és a nem egészen 2000 szó amellyel az eszperantó indult, csak csírája annak a kifejezésben és árnyalatokban gazdag nyelvnek, amellyé azóta fejlődött.
Neologizmus (Új szó)
Az új szavak bevezetéséről folyó vita nem sokkal a nyelv megszületése után kezdődött. A szókincs növelését főképpen az irodalom művelői szorgalmazták. Tudták, hogy az irodalom mennyire fontos a nyelv életben maradásához. Az eszperantó propagálói tiltakoztak a szerintük fölösleges (irodalmi célokra alkotott) új szavak ellen, mondván, hogy azok ballasztként nehezednek a nyelvre, veszélyeztetik fő értékét: könnyen elsajátíthatóságát.
Munkatársától, Szilágyi Ferenctől kapta ezt a jelzőt.
Kalocsay eszperantó pályafutását költőként és műfordítóként kezdte, de csakhamar nyelvészként is ismert lett neve: híres és hírhedt. Műfordítói tollára az eszperantó akkori szókészlete — a nemzeti nyelvek szókincséhez hasonlítva — törpének bizonyult, s ezért szükségesnek érezte a nyelv gazdagítását. Követve Zamenhof tanácsát és az elődök, főleg a lengyel A. Grabowski (1857-1921) példáját, szüntelenül a nyelv fejlesztésén fáradozott. Csakhamar az eszperantó nyelvújítás vezéralakja lett. A szerkesztésében megjelent Literatura Mondo (Irodalmi Világ) című folyóiratban és mellékletében éles viták folytak a két tábor képviselői között.
A leghevesebb polémiát Kalocsay-Waringhien: Parnasa Gvidlibro (Parnasszusi útikalauz) című, 1932-ben megjelent könyve okozta, amelynek költészeti szakszótára 600 neologizmust regisztrált. Ezt a szókészletet Kalocsay a már megjelent irodalmi művekből gyűjtötte. A javasolt szavak legtöbbjét maga is használta. Mindössze nyolc neologizmusnak ő a szülőatyja.
A korábban tiltakozást keltő új szavak többsége mára már megszokottá vált, nem idegen eleme a nyelvnek. Az élő szóanyagból származó eszperantó teljesen a nemzeti nyelvek módján fejlődött és fejlődik. Nyelvújítóinak köszönhetően képessé lett megbirkózni olyan irodalmi fő művek fordításával, mint például Dante Isteni színjátéka, Goethe Faustja, Madách Tragédiája és Shakespeare művei.
1920 és 1975 között nem volt olyan nyelvészeti vita, amelyben Kalocsay ne vett volna részt. Egyik vezéralakja volt annak a polémiának is, amely a szenvedő igeragozásban a melléknévi igenév (ismertebb eszperantó nevén ata/ita) használatáról folyt. A vita az igeidőről és igeszemléletről még 1932-ben kezdődött, és a leghevesebben az 1960-as években folyt.
Kalocsay gondosan tanulmányozta a problémát, és az elemzések során kialakult megállapítások alapján fogalmazta meg a tézisét, amelynek helyességét számos cikkben és értekezésben igyekezett bizonyítani. A Vojaĝo inter la tempoj (Utazás az időkben) című tanulmánya az eszperantó lingvisztikai irodalom egyik jelentős műve.
Lexikológia (Szótan)
Az eszperantó szótanról folyó vita még Zamenhof életében keletkezett, amikor a francia Louis Couturat filozófus és logisztikus, valamint az eszperantó első nyelvészének tartott Louis Beaufront a tapasztalatokat mellőző, önkényes szószerkezetet akart a nyelvre erőltetni. A változtatást Zamenhof elutasította. A megváltoztatott nyelvet szerkesztői Ido néven, mint Reform-eszperantót 1907-ben publikálták. (Az Ido egyébként nem volt sikeres, a többi mesterséges nyelvi kísérlet sorsára jutott).
A szórendszerrel kapcsolatos bizonytalanság tovább tartott, és a vita folytatódott. Újabb és újabb teóriák születtek.
A szóalkotás szabályainak világos megfogalmazását Kalocsay az eszperantó grammatika egyik lényeges kérdésének tartotta. Első kis elemzése 1923-ban jelent meg, amely azt mutatja, hogy a különböző elméletek közül René de Saussure 1910-ben publikált tézisét fogadta el, amely szerint az eszperantó szóelemek örunaagukban is grammatikai (főnévi, melléknévi vagy igei) jellegűek.
Elemzései során Kalocsay felfedezte az úgynevezett "inversa vortefiko"-t, azaz a fordított szóhatást, amelynek lényege, hogy kettős mellékelemnél nemcsak a jobboldali elem határozhatja meg a baloldali elem szójellegét, hanem a baloldali elem is definiálhatja a jobboldali elem szókarakterét. Ennek alapján világosan meg lehet fogalmazni az eszperantó szóalkotás lényegét, a szóképzés és szóösszetétel teljes egységét.
A Lingvo Stilo Formo (Nyelv Stílus Forma) és a Plena gramatiko de Esperanto (Az eszperantó teljes nyelvtana) című könyvében Kalocsay részletesen tárgyalja a szóalkotás kérdését. Teóriáját 1968 és 1972 között átdolgozta. A már minden részletre kiterjedő tanulmány a Budapeŝta Informilo, a Sciencaj Komunikaĵoj című újságban, valamint az 1985-ben kiadott Dek Prelegoj (Tíz előadás) című posztumusz kötetben jelent meg.
Kalocsay a francia Gaston Waringhiennel (1901-1991), a klasszikus nyelvek professzorával vállalkozott az eszperantóban addig hiányzó részletes nyelvtankönyv megszerkesztésére. Amikor 1935-ben közös munkájuk a Plena Gramatiko de Esperanto (Az eszperantó teljes nyelvtana) megjelent, az eszperantisták meglepődve nézték annak terjedelmét, és sajnálkozással gondoltak az első, 1887-ben kiadott 16 szabályú grammatikácskára. Nem mindenki értette meg, hogy a tréfásan "Kilo-gramatiko"-nak nevezett nyelvkönyv terjedelme nem az eszperantó, hanem az emberi nyelv bonyolultságából adódik.
A könyv szerzői a pártatlan nemzetköziség elve alapján igyekeztek meghatározni a nyelvtani rendszert. Könyvük — a nyelv időközbeni fejlődését is követve — bővített és átdolgozott formában már négy kiadást ért meg, és az eszperantó máig is használt egyedülálló műve.
Kalocsay 1922-től 1939-ig az eszperantó Nyelvi Bizottság (Lingva Komitato) tagja volt. 1949-ben az Eszperantó Akadémia tagjává választották.