1914-ben, amikor kitört az első világháború, az orvostanhallgató Kalocsay Kálmán is katonai behívót kapott. Rövid kiképzés után a frontra vezényelték. Egészségügyi altisztként, majd zászlósként szolgált. Ápolta és kötözte a sebesülteket, s közben folytatta orvosi tanulmányait. Sikeresen tette le a szigorlatokat. Orvosi diplomájának kelte: 1916 május 26. A diploma megszerzése után hadnagyi rangban járványorvosként szolgált a tiszai fronton. A háború alatt mindvégig katona volt.
A katonaorvos
Eredetileg sebész akart lenni, de végül a fertőző betegségek nagytekintélyű orvosprofesszora lett.
A háború után egy ideig állástalan volt. 1920 májusában napidíjas orvosként alkalmazták a fertőző betegek ellátására 1894-ben alapított budapesti Szent László Kórházban. A fronton mint járványorvos már szerzett tapasztalatot a fertőző betegségekről. Bár Kalocsayt nem nagyon vonzotta az orvostudománynak ez az ága, munkáját lelkiismeretesen végezte. Felettesei nagyra értékelték szorgalmát és pontosságát. Rövid idő múlva, 1920 novemberében véglegesítették, majd segédorvosnak nevezték ki.
Orvosi pályafutásáról, tudományos mnnkásságáról önéletrajzában olvashatunk:
"...1920 novemberétől segédorvosi, 1926 márciusától adjunktusi beosztásban dolgoztam. Ezekben az években megszerveztem a kórház szerológiai laboratóriumát. Ebből fejlődött ki a későbbi központi laboratórium. 1929-ben osztályos főorvossá neveztek ki.
A háború után — amíg a romos kórház helyreállítása folyt — 1945 áprilisától 1945 december végéig helyettes igazgatóként vezettem a kórházat. 1946-tól nyugdíjazásomig osztályezető főorvosként dolgoztam. Négy évig titkára, két évig alelnöke voltam a Közkórházi Orvostársulatnak. A Fertőző Betegségek Orvosai Társaságának megalakulásától elnöke voltam. 1961-től nyugalomba vonulásomig az Országos Szakorvosi Vizsgáló Bizottság tagjaként működtem.
Tudományos munkásságom
1945 előtt főleg a diftéria és a skarlát szérumterápiajával foglalkoztam. Kiktsérleteztem, és a kórházban bevezettem a skarlát humánszérum- majd lószérum terápiáját. 1929-ben a Budapesti Tudományegyetem Orvosi Karán egyetemi magántanári képesítést szereztem a "Járványos betegségek klinikája" tárgykörben.
A háború után a járványszerűen terjedő brucellózissal és a dizentériával foglalkoztam: előbbinél az antibiotikus kezeléssel társított vakcinakúrával értem el kielégítő eredményeket, az utóbbiról szerzett tapasztalataimat a Rauss professzor szerkesztette Dyrsenteria-monográtfia c. könyv klinikai fejezetében foglaltam össze. Tanulmányom a Fertőző betegségek klinikai tepasztalateiról a Gyakorló Orvos Könyvtára; a Belgyógyászat és a Klinikai Diagnosztika c. kézikönyvben jelent meg. Issekutz professzor Gyógyszerek és gyógyítás c. könyvében megírtam a Fertőző betegségek terápiája c. fejezetet. 1952-ben jelent meg a Heveny fertőző betegségek c. egyetemi tankönyvetn. 1954-ben a TTT kiadásában jelent meg Az ember harca a fertőzés ellen c. népszerű orvosi könyvem. Az egészséges és a beteg gyermek c. könyvemet a Gondolat Kiadó 1957-ben jelentette meg.
1952 decemberében elnyertem az Orvostudományok kandidátusa, majd 1958-ban az Orvostudományok doktora tudományos fokozatot. 1963 szeptember 1-i hatállyal c. egyetemi tanárí címet kaptam."
*
A szűkszavú életrajz nem említi azt a sok tanulmányt és cikket, melyet Kalocsay hosszú orvosi pályafutása alatt hazai és külföldi folyóiratokban írt. Jelentős volt oktatói munkássága is. Az orvostanhallgatók és a fiatal orvosok szívesen látogatták előadásait, mert tömören, világosan fogalmazott, hangja kellemes volt.
1966-ban ment nyugállományba. 46 éven át dolgozott a Szent László Kórházban fertőző betegek között. Nem számolta az órákat a betegek életének megmentéséért vívott küzdelemben. Magánrendelést nem folytatott, hálapénzt nem fogadott el. Kalocsay nem akart az emberi szenvedésből meggazdagodni.
Orvosi munkássága elismeréséül 1953-ban kiváló orvos, 1961-ben Munka Érdemrend, 1966-ban Munka Érdemrend arany fokozata, 1982-ben (posztumusz) Gerlóczy Zsigmond Emlékérem kitüntetést kapott.
Dr. Kalocsay Kálmán, az adjunktus
Reménynek mindig kell lenni!
(Levél egy édesanyától)
Tisztelt Professzor Úr!
Kitüntetéséhez őszinte örömmel gratulálok.
Egyben felhasználom ezt az alkalmat, hogy elmondjam, immár 23 éve szinte naponként gondolok hálával Professzor úrra. Hétéves kisfiamat kanyaró betegsége után tüdőödémával szállították a Szent László Kórházba. Nem fogadták szívesen, tudomásomra hozták, hogy a betegsége halálos, kár volt bevinni. Csak másnap, 1948 úrnapján tudta professzor úr megvizsgálni és az első bíztató szót mondani: "Reménynek mindigkell lenni!"
Ezek a szavak tartották bennem az erőt a hosszú két hét alatt, amíg Ön én munkatársai harcoltak a kis életért. Hálám ön iránt az évek folyamán fokozódott, mert csak most tudom, mit veszíthettem volna!
Mégegyszer nagyon köszönöm, hogy él a fiam!
Isten áldását kérem további életére és munkásságára.
Budapest, 1971. okt. 13.
Tisztelettel
*
Könyvespolcomon a "Fertőző betegségek" című könyve található, emlékezetemben pedig mindössze egy-két szakcikke. Ennyi kevés ahhoz, hogy Kalocsay professzor tudományos tevékenységét méltassam, hiszen ez szakirodalmi ténykedésének csupán töredéke. Nem is ez a célom, mert ezt előttem elvégezték mások, akik életrajzát ismertették. Én emberi arculatának, egyéniségének egy olyan vonását szeretném feleleveníteni, amit fiatal orvostanhallgatóként volt alkalmam megismerni. Akkori magatartásának — amely számomra meglepő és valószínűleg életmentő volt — motívumait nem ismertem, de most, hogy élettörténetével közelebbről megismerkedtem, minden érthetővé vált.
1939 nyarán, amíg orvostanhallgató évfolyamtársaim eredményes szigorlataik után megérdemelt nyári szabadságukat töltötték, két hónapig egy közület könyvtárát rendeztem, hogy a második medikus év tandíját megkeressem. Egy hónapi munka után magas lázzal, gyötrő fejfájással, végül eszméletemet vesztve agyhártyagyulladással szállítottak a Szent László Kórházba. A barakk-kórház egyik vadonatúj épületének emeleti különszobájában nyertem vissza eszméletemet. Betegágyam mellett Kalocsay Kálmán főorvos állott mosolygó, biztató tekintettel. Így volt ez utána minden nap, vasárnap kivételével, amíg el nem hagytam a kórházat.
Azt kérdezhetné valaki, hogy mi volt ebben a főorvosi magatartásban különleges? Mindenekelőtt az, hogy ismeretlen és nem fizető betegként külön szobában nyertem elhelyezést, ami akkor is, ma is a "kiváltságosak" (vagy néha a haldoklók) előjoga. A mindennapos barátságos tekintet, a biztató jó szó, ami osztályrészem volt, akkor is, gyakran ma is, azoknak a pácienseknek jut, akik magas honorárinmot fizetnek, vagy a társadalmi ranglétra magas fokán állanak. Kalocsay Kálmánnak ez az átlagostól gyökeresen eltérő magatartása jól esett ugyan, de később is rejtély maradt, hogy miért sietett a tekintélyes közkórházi orvos különleges figyelemmel és készséggel egy fiatal és jelentéktelen medikus segítségére.
A megoldás kulcsát mostanában kaptam kezembe, amikor Kalocsay Kálmán életrajzával ismerkedve megtudtam, hogy hazánk egyik legjelentősebb eszperantistája volt és amellett, hogy kiváló tudós és gyógyító orvosként sokezer embernek adta vissza egészségét, költő is volt. Az a tény, hogy valaki jó polgári kömyezetből származva az egyszerű emberek szószólója legyen, szükségképpen azt jelenti, hogy az ilyen embernek merő idealizmusból humanistának is kell lennie. Ma egy pillanatra sem kételkedem abban, hogy ez a humanista idealizmus motiválta akkor, amikor biztatóan, mosolyogva állt betegágyam mellett.
Jó lenne, ha ma is sok-sok ilyen orvos dolgozna kórházainkban, rendelőintézeteinkben és körzeti orvosi rendelőinkben. Ez az idealizmusból fakadó humanizmus minden bizonnyal akkor is gyógyírként hatna, amikor antibiotikumaink, citosztatikumaink és sok-sok más gyógyszerünk már hatástalan.
| Dr. Szendei Ádám
ny. belklinikai adjunktus, orvos szakíró, az orvostudományok kandidátusa (1983) |