Kalocsay életművében jelentős helyet foglalnak el az eszperantó irodalommal foglalkozó esszék, könyvkritikák és életrajzok, amelyek még ma is modellként szolgálnak.
Munkásságában figyelemre méltók a könyvbírálatai. A kritika, mint irodalmi műfaj, az eszperantó korábbi éveiben jelentéktelen volt. Nemcsak a hozzáértő bírálók hiányoztak, hanem a jó irodalmi művek is. Örvendetes esemény volt, ha bármilyen könyv megjelent, mert gazdagította az eszperantó irodalmat.
A könyvet azonban nem elég kiadni, el is kell adni. A kritika fejlődését fékezte, hogy az eszperantó könyvpiacon még kedvezőtlenebb a helyzet, mint a nemzeti nyelvű könyvek vásárán. A kiadói érdek tehát azt kívánta, hogy a kritikus reklámozza, vagyis dicsérje a könyvet, vásárlásra buzdítson. Ezért a művek gondos elemzése helyett meghonosodott a semmitmondó könyvbírálat.
Az irodalom színvonalának emelése érdekében, Kalocsay nagyon fontosnak tartotta az elfogulatlan, elemző kritikát. Szüntelenül erre ösztönzött, maga is példát mutatva a Literatura Mondo (Irodalmi Világ) és mellékletei a Bibliografia Gazeto (Bibliográfiai Újság), majd a Lingvo Libro (Nyelv-Könyv) hasábjain.
Az irodalmilag értékes és értéktelen könyvek egyforma dicsérete — írta egyik cikkében — nagyon ártalmas: megtéveszti az olvasóközönséget; bátorítja a tehetségteleneket; bosszantja a tehetségeseket, akik azt tapasztalják, hogy munkájuk nincs méltóképpen értékelve. A semmitmondó vagy érdemtelenül dicsérő bírálat bűn az irodalommal szemben, mert nem ösztönöz erőfeszítésre, igényesebb munkára. A nyelv fejlődésével és gazdagodásával párhuzamosan meg kell követelni, hogy a stílus színvonala is emelkedjék.
Az elemző kritikát a szerzők nem mindig fogadták örömmel. Néhányan megbántódtak, pedig Kalocsay soha nem a szerző személyét, hanem a művet bírálta, és mindig udvarias hangon, olykor-olykor ironikusan is. Kritikusi elfogulatlanságát semmi sem bizonyítja meggyőzőbben, mint az, hogy saját műveinek még szigorúbb bírálója volt. Nemegyszer emlékeztetett a horatiusi tanácsra: "nonum prematur in annum", vagyis, hogy a művet a kilencedik évig tartsuk vissza, megírása után javítgassuk, csiszolgassuk mielőtt publikáljuk. Kalocsay — ha nem is kilenc évig —, de több-kevesebb ideig csiszolgatta műveit. Petőfi János vitéze, Madách Tragédiájának fordítása a második kiadásnál már átdolgozott formában jelent meg. Nem egy versét és versfordítását olvashatjuk két-három változatban is. Petőfi Szeptember végén című verse Kalocsay átültetésében 1920-ban, 1922-ben, 1958-ban és 1970-ben más-más változatban látott napvilágot. És még akkor is elégedetlen volt fordításával.
Kalocsay a versfordításoknál arra törekedett — főként a magyar költőknél —, hogy ne csak a műveket, hanem azok szerzőit is bemutassa az olvasóközönségnek. Ady Endre, Arany János, Babits Mihály, Janus Pannonius, József Attila, Juhász Gyula, Kassák Lajos, Karinthy Frigyes, Kazinczy Ferenc, Komját Aladár, Kosztolányi Dezső, Madách Imre, Petőfi Sándor, Radnóti Miklós, Tóth Árpád, Vörösmarty Mihály életrajzában az olvasó megismerheti — ha csak vázlatosan is — a magyar irodalom legjellemzőbb vonásait, a kort, amelyben az alkotások születtek.
*
Kalocsay nem törekedett arra, hogy nevét regény- és novellaíróként és megörökítse. Az 1920-ban írt Ĉu li aŭ ŝi? (Férfi vagy nő?) című kétfelvonásos színdarabját többször mutatták be nemzetközi eszperantó rendezvényeken.
Mindössze öt novellát írt, amelyek a Diino Hertha (Hertha istennő) című posztumusz kötetben jelentek meg, Csiszár A. előszavával és gondozásában. Fonto. Chapecó-SC, Brazília, 1992. 21x14 cm, 71 old.
Nem sokkal halála előtt fedte fel a nagyon szellemesen kigondolt, de már közismert négy írói álnevén kívül azt a további hetet, valamint a jól rejtő betűjeleket, amelyekkel főként prózai műveit szignálta. Ezek ismeretében sok értékes írását lehetett regisztrálni, életművéről teljesebb képet adni.