A két világháború között az eszperantó világ Budapestet a nemzetközi nyelv kulturális központjaként tartotta számon. Ez a megtisztelő rang a körülmények szerencsés találkozásának volt köszönhető: Budapesten élt és tevékenykedett az eszperantó irodalom két legtehetségesebbje, Kalocsay Kálmán és Baghy Gyula (1891-1967); Budapesten és néhány vidéki városban már 1919-ben felélénkült az eszperantó mozgalom; Budapesten jelent meg a Literatura Mondo (Irodalmi Világ) című folyóirat, amelynek meghatározó szerepe volt az eszperantó nyelv és irodalom fejlődésére. A folyóirat letért a dilettantizmus útjáról, fáradhatatlanul művelte és ismertette az esztétikai értékeket, szüntelenül fejlesztette a nyelvet és a verstechnikát.
A folyóirathoz és a hozzá tartozó könyvkiadóhoz szellemileg kapcsolódó tehetséges magyar és külföldi írók és költők csoportja — amelynek vezéralakja Kalocsay volt — a Budapeŝta Skolo (Budapesti iskola) nevet kapta. Ez az elnevezés azonban nem volt egyértelműen dicsérő. A konzervatívabb gondolkodású eszperantisták nem értettek egyet a nyelvi és irodalmi reformtörekvésekkel, és a Budapesti iskolát inkább ironikusan emlegették.
A Literatura Mondo születéséről Balkányi Pál (1894-1977) visszaemlékezésében olvashatunk:
Az első világháború alatt, 1917-ben tartalékos hadnagyként, parancsnoki beosztásban szolgáltam a gyalogosoknál. Galíciában állomásoztunk. Itt szolgált Schzwartz/Soros Tivadar is alhadnagyi rangban. Én mindig és mindenütt — így a katonaságnál is — igyekeztem híveket szerezni az eszperantónak. Schzwartz Tivadar, talán azért, hogy mint feljebbvalójának kedvembe járjon, tanulni kezdte a nyelvet.
A fronton sok veszélyt szerencsésen elkerültünk, de Schzwartz Tivadar orosz fogságba esett. Amikor évek múlva találkoztunk, már jogi doktorátust szerzett, jól kereső ügyvéd volt. Az eszperantó nyelvet is jól beszélte. Lelkesen fogadta a tervet, az eszperantó világban hiányzó, irodalmi művészeti folyóirat alapításáról, és rögtön felajánlotta anyagi segítségét. Hamarosan megalakult a szerkesztő bizottság. Felelős szerkesztő Schzwartz Tivadar lett. A főszerkesztői munkát Kalocsay Kálmán és Baghy Gyula vállalta. A folyóirat neve — az én javaslatomra Literatura Mondo lett.
*
A Literatura Mondo havi folyóirat 30x23 cm méretben, általában 16-20 oldalon, gazdag képanyaggal jelent meg három periódusban. Abban az időben az egyetlen nemzetközi eszperantó irodalmi folyóirat volt. Az első szám 1922 októberében látott napvilágot. Magyar és külföldi szerzőkben nem volt hiány. Özönlöttek a kéziratok. A válogatást mindig Kalocsay végezte. Biztos érzékkel választotta ki a megjelentetésre érdemes műveket, és azokat a szerzőket — az addig ismeretlenek közül is —, akik később bizonyították tehetségüket. A folvóiratban Teo Melas álnéven Schwartz Tivadar is publikált. Főleg könyvkritikákat írt. A Literatura Mondo kiadásában jelent meg 1923-ban első, eszperantó nyelven írt kötete. Modernaj Robinsonoj (Modern Robinsonok) címmel, melyben a szibériai hadifogságból való menekülésének kalandos történetét mondja el. A könyv a Manresaban rendezett IX. irodalmi versenyen (IFL) díjat nyert.
A Literatura Mondo nemzetközi szerzői gárdája az akkori eszperantó irodalom legkiválóbbjai voltak. Az olvasók is elégedettek voltak. Elegendő számú előfizetőt azonban nem sikerült toborozni. Amikor Schwartz Tivadar a ráfizetést nem tudta tovább vállalni, a folyóirat kiadását 1924-ben a Magyar Eszperantó Intézet és annak vezetője, dr. Tóth Vince vette át, akinek 1926 áprilisáig sikerült életben tartani az újságot.
Majd ötévi szünet után a Literatura Mondo 1931 januárjában újra megjelent. Kiadását ekkor a nyomdai ügyekben jártas, tehetséges ügyintéző, Bleier Vilmos (1903-1940) vállalta. A főszerkesztő ismét Kalocsay Kálmán és Baghy Gyula lett. A szerkesztő bizottság tagjai időnként változtak, egyedül Kalocsay volt az, aki mindig vállalta a munka oroszlánrészét, minden lapszámnak fő gondozója volt.
A Literaratum Mondo ebben az időszakban sikeres könyvkiadóként is működött. Nyolc év alatt 80 tudományos és szépirodalmi könyvet jelentetett meg. Bár közülük csak 12 jelzi, hogy "Lingve reviziis K. Kalocsay", azaz, hogy Kalocsay lektorálta, számos mű neki köszönheti nemcsak megjelenését, hanem elegáns, csiszolt stílusát is.
Kalocsay szerkesztette a Bibliografia Gazeto(Bibliográfiai Újság), majd Lingvo Libro (Nyelv Könyv) című 16 oldalas füzetet is, amely a Literatura Mondo mellékleteként 1933-tól jelent meg negyedévenként. A Lingvo Libro a legújabb könyveket mutatta be az olvasóknak, és fő fóruma volt az akkori heves nyelvi vitáknak.
Ennek a sikeres időszaknak a világháborús évek közeledte vetett véget. A folyóirat másodszor is megszűnt. Utolsó száma 1938 áprilisában jelent meg.
"Literatura Mondo, feniksa revuo" — adta hírül az eszperantó sajtó, amikor a második világháború után, 1947 januárjában a folyóirat főnix madárként újraéledt, immár harmadszor. A kiadást Bleier/Berceli Béla (1905-1986), Bleier Vilmos testvére vállalta. A főszerkesztő ismét Kalocsay lett. Ebben a periódusban a folyóirat kéthavonként jelent meg, illusztrációk nélkül. A lap — mint korábban, most is — anyagi gondokkal küszködött. A hidegháborús évek sem kedveztek egy nemzetközi folyóirat kiadásának. Utolsó száma 1949 augusztusában jelent meg. A Literatura Mondo harmadszor, és most már véglegesen megszűnt.
A folyóirat nagy tekintélyét bizonyítja, hogy Tokióban 1974-76-ban valamennyi számát újranyomták. A még ma is modellként tekintett folyóirat nagy elismertségét elsősorban Kalocsaynak köszönheti, aki nagyon igényes szerkesztő volt. A prózai szövegeknél nyelvtanilag hibátlan, világos megfogalmazást, a versfordításoknál az eredeti mű formai, tartalmi és hangulati hűségét kívánta meg. Ha a kézirat ezeknek a követelményeknek nem felelt meg, kijavította, olykor teljesen átdolgozta. Kalocsay stíluscsiszoló tevékenységét a szerzők nem mindegyike fogadta örömmel. Később azonban, amikor tehetségük és írói gyakorlatuk kibontakozott, legtöbbjük elismerte a javítás szükségességét.
Kalocsay szerkesztői módszeréről tréfásan írta egyik barátja:
Kalocsay a szép stílus érdekében hajlandó feláldozni mindent és mindenkit. Talán még saját halálos ítéletét is örömmel olvasná, ha az művészi, irodalmi formában íródna. Ha nem, okvetlenül kijavítaná.